Diák Reporters

3

       2015. szeptember 10.-én kerültem Körmendre, majd később Szentgotthárdra öt munkatársammal együtt. A magyar-osztrák határ 

környezetében, újonnan létesített nyílt táborok koordinációja, valamint a menekültekkel kapcsolatos adminisztrációs munka elvégzése szerepelt a feladatkörünkben. A két állomás közül a szentgotthárdi egészen közel, kb. 100 méterre volt a zöld határtól.

      A munkatársaimmal szoros együttműködésre és komoly koncentrációra volt szükségünk a különféle adminisztratív feladatokat ellátásához, illetve az ellátmányok, szolgáltatások nyújtásához. Folyamatos telefonos és személyes kapcsolatban álltunk több állami hivatallal a gördülékeny információáramlás miatt. A nap 24 órájában kellett biztosítanunk az ellátást és a készenlétet.

      A menekülteket buszokkal hordták az ország különböző befogadó állomásairól, regisztrációs pontokról. Jellemzően a déli határról, de érkeztek csapatok Budapestről is. Buszonként több nemzetiség képviselőivel lehetett találkozni. Egy közös tulajdonságuk volt: mindannyian Németország felé mentek tovább. Kijelentették, hogy nem szeretnének Magyarországon maradni, sőt, Ausztriában sem. Hiszen ismerőseik, rokonaik mind Németországban és a környező országokban vannak már.

      Osztottunk élelmiszert a megérkező menekülteknek, akik nagyon megörültek neki. Sok helyi felajánlás is érkezett mind ruhaneműben, mind 1élelemben, továbbá sok gyümölcsöt és kekszet, édességet tudtunk nyújtani a gyerekeknek. Nem volt meglepő, mikor Ausztriából vissza-visszajöttek a gyerekek még több nassolnivalóért a rájuk váró hosszú útra.

      A körmendi táborban mosdó, alvó, étkező, elsősegélynyújtó helyiségek voltak kialakítva, valamint a gyerekek számára külön játszósarkot neveztünk ki a sátrak közül. Az egyik sátornál elosztókat raktunk ki 48 aljzattal, ahol a telefonjaikat tudták tölteni az érkezők.

      Tanulságos volt számomra a táborokban töltött hét. Láttam ezer és ezer fáradt, de reménnyel teli arcot, akik a családtagjaik után vagy a családjukkal együtt indultak útra. Többségük a jobb élet reményében jött el otthonról. A táborokba különböző ország állampolgárai érkeztek. A teljesség igénye nélkül, jöttek Afganisztánból, Szíriából, Pakisztánból, Iránból, Ugandából, Nigériából, Szudánból, Kamerunból, Elefántcsontpartról, sőt Szomáliából is.

      A legmegdöbbentőbb számomra az volt, hogy találkoztam közöttük épekkel és mozgáskorlátozottakkal egyaránt. Elgondolkodtató 

volt, hogy milyen nagy erő kellett ahhoz, hogy a fogyatékossággal élők elinduljanak, illetve a kísérőik több ezer kilométeren keresztül hozzák el, segítsék őket a csábító Nyugat felé.Az ott kapott feladatokat tekintve voltak nehézségeink, de jellemzően rutinmunkában volt részünk. Mivel újonnan nyíló táborokról volt szó, a tárgyi és személyi feltételeket nekünk kellett megoldanunk, koordinálnunk a legelején. Azonban folyamatosan nőtt az ellátottság, a lehetőségek egyre jobbak lettek. És mivel helyi segítség is érkezett, a ránk nehezedő feladatok súlya is megoszlott.

      Összességében örülök, hogy ott lehettem a két táborban. Úgy érzem az ott szerzett tapasztalataim nagyban segítenek az itthon, Békéscsabán ellátott feladataimban.                                            

                                                                                                                                                                              -Ági